Helyismereti adattár

1975. november 1-én felavatott, a II. világháború alatt a községben elesett magyar katonák emlékére, nyughelyükön felállított emlékmű.

Állíttatta Mezőkovácsháza Nagyközség

Tervezte: Kertmegi István

II. világháború Mezőkovácsházán

"A front közeledését folyamatosan a rádióból hallották. Naponta többször magyarul és németül hívták fel a lakosság figyelmét a légiveszélyre. Ebben az időben megjelentek a német, az angol, majd a szovjet repülők a környező légtérben. Legtöbbször jelzések nélkül repültek át a falu felett. Arad, Temesvár felé, majd vissza Szentes és Szolnok irányába. 1944. szeptember 9 és 20-a között naponta több hullámban angol bombázógépek haladtak át a falu felett, melyeket német Messerschmidt vadászgépek kísértek oda-vissza. Amikor Aradot és környékét bombázták a robbanások hangja is hallatszott. A háború közeledtét az is jelezte, hogy egyre több visszavonuló magyar katonai csapat jött Dombegyháza és Battonya irányából a falu felé vezető úton. Magánházaknál sok tisztet és katonát szállásoltak el. Battonya felől nap, mint nap, egyre jobban hallatszott az ágyúk dörgése. Ismét jöttek a magyar egységek. A „Nyomáson" megpihentek, majd Mezőhegyes, Orosháza irányába indultak tovább. A vasutat elérve a Béla-major felé haladva lövészárkokat, gödröket ástak. Ugyanebben az időben a Battonya felőli kövesútról a Béla-majori állomáshoz vezető úton ismét magyar katonák jöttek, lovas szekereket, ágyúkat vontattak. Ezek a katonák is a vasút északi oldalán, az árokban széledtek szét Reformátuskovácsháza és Magyarbánhegyes irányába. Ők is beásták magukat a vasút melletti árokba. Ezt követően a csapat- mozgások leálltak, katonai motorosok, autók mozgása volt látható a kövesúton minden irányban.

A szovjet Vörös Hadsereg Arad felől 1944. szeptember 23-án Tornya és Battonya térségében érte el a magyar határt. Ebből a körzetből indult el a szovjet Vörös Hadsereg 18. Harckocsizó Hadtestének egy része Dombegyháza, Kunágota, Battonya, majd Mezőkovácsháza irányába.

1944. szeptember 27-én már lőtték Purgly János kastélyát és egyéb épületeit. Ekkor menekült el az egész család. Ezután délután 16-17 óra között a szovjet csapatok a battonyai kövesútról a Purgly kastéllyal szemben a kövesútról 16 ágyúlövést adtak le Mezőkovácsházára. Az ágyúlövedékek a Sári malomnál, dr. Renneczéder Lajos orvosi rendelője előtti úton, a Deák Ferenc utcában Hadabás Dezső házának utcai részét rombolta le, Janosik Béla házának kerítését érte aknatalálat, majd a Vásárhelyi Sándor utcában és más területeken csapódtak be lövedékek. A Sári malomnál ezen a napon egy magyar katona meghalt.

A szovjet csapatok a Deák Ferenc utca végénél érték el a községet. Az aknavetőket Tóth György házánál állították fel. Innen lőtték le a reformátuskovácsházi templom tornyát.

Az Urbán és Purgly birtok irányából 140 tüzérségi üteget egy db „Katyusát" és több aknavetőt vonultatott fel a hadsereg. Ezt Deák Péter számolta meg Szikszai András tanyájából. Az éjszaka leple alatt többfelé a falu utcáiban foglaltak el állásokat. A jelenlegi Tanya csárda és Béke utca elején Deák János háza mögötti területen több aknavetőt, ágyút helyeztek el és nagyon sok ládába rakott aknát, lőszert halmoztak fel. A Telbisz majorban és Magyarbánhegyesen tartózkodó magyar tüzérség ezt felderítette, majd 1944. október 5-én lőni kezdte a területet. Több tüzérségi lövedék csapódott be, aminek következtében a ládákban tárolt aknák is felrobbantak. A még élő személyek elmondták, hogy nagyon sok szovjet katona halt itt meg. A halottakat és a szétroncsolt testrészeket nagy faládákba szedték össze és csak a front elvonulása után vitték el a temetőbe.

A Magyarbánhegyesen levő magyar tüzérség két lövése a katolikus templom tornyát és a harmóniumot érte.

1944. október 28-án délután 17 és 18 óra között az Árpád utca irányából a kerteken keresztül sok magyar katona felszerelésével együtt rohant a vasút irányába és kiabálták: „Jönnek az oroszok!" Alig telt el fél óra, ugyancsak a kerteken keresztül megjelentek az orosz katonák is. „Gyé jeszty ungri szódát?" - „Hol vannak a magyar katonák?" - kérdezték. Csak mutatni tudtuk az irányt. Ezután ők is tovább mentek, de csak a Horthy Miklós (ma Szabadság) utcáig. Ott megálltak, mert a vasút túloldaláról a magyarok lőtték őket. Ekkor az óra 18 óra 31 percet mutatott. Ezt az időt jegyezte fel apám egy térkép felső részére, ami még ma is megvan.

Másnap - október 29-én reggel a házunkból elküldték - mert ott a konyhában és a hátsó szobában rádiókat helyeztek el és az udvaron négy rádióantennát állítottak fel. Az utcán nem mehettünk, mert lövések hallatszottak, ezért a kertek alatt Kanász Jánosékig jutottunk el, ahol a kertben levő bunkerben húzódtunk meg. Alig pihentünk meg, ismét lőni kezdtek, és a közelben egy akna csapódott be. Innen Takács Kelemenékhez mentünk, de ott sem maradhattunk, mert a vasút felől az épület hátsó ablakán belőttek. Anyám nyugtalansága miatt - féltette a házunkat - haza akartunk menni, de nem sikerült, mert amikor az utcára mentünk, ismét lőni kezdtek. A golyók süvítettek mellettünk. Másnap ismét elindultunk hazafelé, de végül az Árpád utcai „nagy iskola" pincéjében találtunk menedéket. Itt már többen voltak, akiknek ennivalójuk sem volt. A gyerekek sírtak, éhesek voltak. Ami nekünk volt, azt szétosztottuk. Egy pár falat jutott mindenkinek. Október 4-én megint haza akartunk menni, de az oroszok nem engedték. Élelmet vehettünk magunkhoz.

Ekkor apám elhatározta, hogy a Kossuth Lajos utcában lakó nővéremékhez megyünk, hátha a Vásárhelyi Sándor utcán (a mai Dózsa György utca), a volt leventepályán keresztül a kertvégén be tudunk menni hozzájuk. Ez a szándékunk is lehetetlenné vált, mert csak a Pozsárék házáig értünk el, amikor a szovjet katonák utunkat állták és beirányítottak hozzájuk. Közben láttuk, hogy az úgynevezett ONCSA-házak mögött több harckocsi és ágyú van a kertekben leállva. Pozsárék házának hátsó kijáratánál golyószóró volt, mellette szovjet katona feküdt. A vasút irányába végződő kertben több golyószóró, aknavető állott, több katona feküdt a lövészárokban. Az épület konyhájában vezetékes telefonok voltak elhelyezve, amit a szovjet katonák kezeltek. A kagylót állandóan a fülükhöz tartották, figyelték, hogy milyen jelzéseket kapnak. A szobában több tiszt tartózkodott, az asztalra kiterített térképeket nézegették és hangosan tárgyaltak.

A hátralevő napokat Pozsárék házának hátsó szobájában töltöttük el. 1944. október 5-én este 9 órakor mindenkit aludni küldtek, a katonák semmilyen mozgást nem engedtek meg. Az órára mutatva jelezték, hogy másnap, ugyanezen éjszakán, hajnali 3 órakor fel kell kelni. így is történt. Mindenkit

felkeltettek, majd leszedették az utcai és udvari ablakokat. Az ajtókat kinyitották és mutatták, hogy lőni fognak. Az ablakok betörnek, ha nem szedjük le.

1944. október 6-án, hajnali 4 órakor az utca teljes hosszában, az épületek kocsibejáróinál beállt harckocsikból és tüzérségi ágyúkból megkezdték a vasút irányába a lövéseket, ami folyamatosan reggel fél hétig tartott. Ekkor az utcákból, kertekből, házakból előjöttek a szovjet katonák és hurrá kiáltással rohantak előre a vasút felé. Ezzel egy időben a szovjet harckocsik is megindultak, az ágyúkat lovakkal, autóval vontatták. A Béla-majornál és a Telbisz-majornál mentek át a vasúton és Orosháza, Tótbán- hegyes irányába hagyták el Mezőkovácsházát. A nagyállomásnál is sok harckocsi ment át katonákkal együtt Orosháza irányába a kaszaperi úton.

A Béla-majori vasúti átjárónál átmenő csapatok egy része Magyarbánhegyes, a másik része Reformátuskovácsháza felé vette az irányt, Papp Andor házát és szérűskertjét megkerülve. Ezt az időpontot apám ugyancsak feljegyezte a térkép alsó aljára a következőképpen: „Elhagyták 1944. október 6-án 9 óra perckor. Csaba és Orosházának mentek."

Mint később ismertté vált, Mezőkovácsházát a szovjet Vörös Hadsereg 53. Hadseregének 3. csapást mérő rohamezrede foglalta el, amelynek Melentyev Alexandr Prokopjevics gárdaezredes volt a parancsnoka. A Mezőkovácsházát elfoglaló harckocsizók parancsoka a németül jól beszélő Vasziljev Georgij Alexandrovics főhadnagy volt. A harcok alatt ő Hoffmann Ferencéknél (a mai Alkotmány u. 36. sz. alatt) volt elszállásolva. Hoffmanék német származásúak voltak, így jól tudtak egymással kommunikálni.

A csoportok elvonulása után ő volt az, aki a vasúton túli területen szemlét tartott. Mivel tudta, hogy Hoffman Ferencné szülésznő, így rendelkezésére állt vatta és kötszer. Feladatul adta ki számára, hogy a vasút túloldalán levő magyar és orosz sebesülteket kötözzék be. Ő majd küld kocsit az elszállításukra. Ezzel egy időben a vasúton túl fekvő Fekete, Róka Albert, Szakáll László, Haluska István, Takács Mátyás és Fülöp féle tanyákból jöttek a faluba az emberek. Ok is bizonygatták, hogy sok a halott és sebesült a vasúton túli területen, akik segítségért kiabálnak.

Mi ekkor mentünk haza Pozsáréktól. Hoffmanné kérte, hogy menjenek vele többen segíteni, de nem volt sok jelentkező. Ezért Károly fia és én (Szabó Béla) készültünk fel a menetelre. Kosarakba raktuk a kötszereket, vattát és a 30-40 cm-re széthasított lepedőket. Elindultunk a vasúton túli területre. Papp Andor házánál a szérűskertben levő szalma-, széna- és egyéb épületek között találtuk meg az első hét magyar sebesült katonát. Bekötöztük őket és mondtuk nekik, hogy várjanak, jönnek értük. A vasút északi oldalán az árokban két szovjet feküdt, de ők már meghaltak. Tovább a vasúttöltés irányában mozgást észleltünk. Odaérve láttuk, hogy egy élő és három halott szovjet katona van ott. Az élő mászott fel a sínekhez. Távolabb a tanyák között több magyar és szovjet sebesült katonát találtunk. Egy könnyebb magyar sebesültet Vizslán Pál vasutas a Béla-majori állomáson levő lakására vitt el további ápolásra. A többieket bekötöztük és az időközben odaérő szovjet katona által hajtott lovas szekérre és teherautó platójára segítettük.

Ezt követően Papp Andor házának kertjéből egy idős nő kiabálta, hogy Reformátuskovácsháza irányába a Guti-erdő környékén több sebesült fekszik. Abba az irányba mentünk a szekérrel és az autóval. A nő igazat mondott. Kilenc nagyon súlyosan sérült és négy halott magyar katonát találtunk. Voltak olyan halottak is, akiknek a testrészei - kéz, láb - hiányoztak. Bekötöztük őket, de a szekérre már nem fért fel mindenki. A halott katonák testrészeit összeszedtük, majd ruhába csavarva a derékszíjukhoz kötöttük és a többi halott közé az autóra felraktuk őket. Még lett volna hová mennünk, de a szovjet katonák hazaküldtek bennünket.

Visszaérkezve Hoffmanékhoz, az ott elszállásolt szovjet tiszt összecsomagolva várt bennünket. Beszámoltunk a történtekről. A táskájából elővett egy füzetet és lejegyezte az elmondottakat, majd egy lapra leírta a nevét, lakcímét és elköszönt tőlünk, mert jöttek érte. A Nyomásra vitték, ahonnan repülőgéppel ment a csapat után - 1944. október 6-án délután 15 óra 25 perckor. 1970 májusában levelet küldtem a megadott címre. A választ nem tőle kaptam, hanem a Magyar Honvédelmi Minisztérium Külügyi Osztályán keresztül a Szovjetunió Honvédelmi Minisztérium illetékes osztálya értesített,

&10 6$

hogy Vasziljev Georgij Alexandrovics főhadnagy 1945. február 16-án frontsebesülés következtében meghalt.

A mezőkovácsházi temetőben 32 magyar katonát temettek el. A szovjet katonák száma ismeretlen, a síremléken sincs feltüntetve.

1944. október 6-a után pár nappal végigfutott a hír a Vásárhelyi Sándor utcán, hogy nagyon sok magyar katona jön a nagyállomás felől. Mindenki kiszaladt az utcára. A mai Petőfi utca és Dózsa György utca sarkán, ahol a Vízművek Kft. épülete van - akkor üres telek volt egy ivóvizet adó kúttal a sarkon - vártuk a menetet. A telken orosz fegyveres katonák őrzése mellett leültek, ittak és vizet töltöttek a kulacsukba. Éppen délidő, az ebédelés ideje volt. Nagyon sokan fazékkal, lábasokban vittek ételt az éhes katonáknak. A szovjet katonák megengedték, hogy odaadjuk az ételt a magyaroknak, sőt maguk is elfogadták. Délután kettő óra lehetett, amikor csoportosan felálltak az útra, majd az akkori Vásárhelyi Sándor utcán Magyarbánhegyes irányába elindultak. Az épületek ajtóiban mindenütt álltak és nézték a foglyokat. Több házhoz sikerült beszökni egy-két magyar katonának. Hozzánk egy fodrász és egy vasutas foglalkozású szökött be. Mind a ketten Miskolcra valók voltak. Polgári ruhába öltöztek át. A katonaruhát elástuk. Két hétig voltak nálunk, majd apám adott egy térképet nekik és gyalog hazaindultak Miskolcra. Szerencsésen megérkeztek a családjukhoz. A későbbi időben ezek az emberek nem szakították meg a kapcsolatot azzal a családdal, aki a fogságtól, talán a haláltól mentette meg őket. Mint később megtudtuk, Medgyesegyházán további foglyokat egyesítettek ezzel a csoporttal és Kétegy- házára mentek, ahol vagonokba rakták fel őket. Romániába, Fogsányiba vitték őket fogolytáborba, ahonnan nagyon sokan nem tértek vissza.

A front elvonulása után a Nyomáson Zsíros József tanyájánál több szovjet repülőgép volt leállítva, ezek igen nagy forgalmat bonyolítottak le. A repülők kötelekkel voltak a fához kikötve. Élelmiszert, lőszeres ládákat és katonákat is szállítottak velük Orosháza és Békéscsaba irányába. A faluból sokan mentek ki megnézni őket. Közel is engedték a kíváncsiskodókat. A hétvégeken a bátrabbakat még egy battonyai sétarepülésre is felvitték. Több hét után az összes repülő felszállt és elvonultak Orosháza felé.

A front elvonulása után rendfenntartó csapat maradt a községben. A parancsnokság a falu egyetlen emeletes épületében helyezkedett el (ma a zeneiskola működik benne). A pincében fogdát alakítottak ki, amit e célra sokáig használtak. A parancsnok Ungvárra való volt, így jól beszélt magyarul.

A határban elhagyott és fel nem robbant lövedékeket, aknákat, kézigránátokat az összehívott férfiak a szovjet katonák vezetésével együtt szekérre, autóra rakták, amit a Telbisz-majori fasornál levő hajlatban található mélyedésben raktak le. Ezeket felrobbantották. A robbanás ereje olyan nagy volt, hogy a szilánkok még a templomkertben is hullottak."

forrás: Mezőkovácsháza története 2001. Szabó Béla.